Marathón...
Másfél éve írtam arról, hogy miért futok félmaratont. Most arról írok, miért határoztam el, hogy felkészülök a maratonira.
Amikor a félmaratont terveztem, akkor is gondoltam a maratonra, de akkor még nagyon elérhetetlennek tűnt. De miután elsőre simán 2:01'59" alatt lefutottam, majd másodikra szintén kicsit kiengedve 1:50'23" alatt célba értem, már nem az. A tél első felében volt hét, amikor összesen 10 kört is futottam, az 53,5 km hat nap alatt, és éreztem, hogy menne a maratoni is. De azért (is) futottam annyit, mert októberben már eldöntöttem, hogy 2011-ben lefutom.
Az úgy volt, hogy osztályommal csináltunk egy váltót a Spar maratonra. Enyém volt az első táv, így én álltam a rajtban. Körbenéztem, és láttam, hogy kik állnak körülöttem. Tudtam, hogy ha ők le tudják futni, akkor nekem is mennie kell. A speaker csak tovább fokozta ezt az érzésemet. Pedig esett az eső, és a futás sem esett jól. De ettől még októberig simán fel fogok tudni készülni.
Novemberben Siófokon a Balaton Maraton 14km-én 1:11'-et futottam, és jól is ment. Tavasszal (IV. 10.) Vivicittán félmaraton, majd szeptemberben is, köztük pedig a szokásos versenyek, aztán a klasszikus a Ligetből indulva.
A félmaraton jelmondata, a legyőzhető távolság. Az az, legyőzhető. Azt mindenki tud futni. Maratont nem lehet csak úgy. Arra készülni kell. A félmaratonra is büszke lehet az ember. A maraton mégis más, sokkal több. Annak nem látszik a vége. Mintha lefutnék Velencéig. Az pedig kocsival is majdnem egy óra, autópályán. Őrültség, józan ember nem fut ennyit magától, de a sport nem a józanságról szól. Ez talán már nem is az egészségről. Ez valószínűleg már nem egészséges. Agy kikapcs, fáradtság- és fájdalomérzet kikapcs kell. Máshogy valószínűleg nem megy. 42 kilométer. Azt mondják, és azt hiszem, igaz is, hogy ez az egyetlen táv, ahol nem a harmadik negyede a holtpont, ezen nincs olyan, hogy "már csak 5 km, menni fog". Itt a vége is fáj, sőt ez fáj a legjobban.
Abban biztos vagyok, hogy 30-ig nem lesz gond. Egy kört bármikor le tudok futni. A félmaratonon 21 után nem volt egyszer sem gondom. Tehát 30-ig megy. De hogy 30 után mi lesz, azt nem tudom eltervezni, nem tudom elképzelni, azzal nem tudok kalkulálni. Az is lehet, hogy nem fogom bírni. De fel kell készülnöm és meg kell próbálnom, ez most már biztos. Négy óráig kellene elviselnem saját magamat. Márpedig ezt sosem könnyű. 240 percet egyhelyben ülni, vagy akár csak feküdni is fárasztó. Nemhogy közben megtenni negyvenkétezer-egynéhány métert.
Jó lenne már ott állni a rajtnál, majd kifutni a "pályára", végig a városon, futás közben felfedezni az apró, eddig nem látott részleteket. Aztán beérni a Lehel útra, amiről a 2009-es feles óta csak a tömény unalom jut eszembe; végül elérni a Ligetbe, és (akár nagy fájdalmak közepette is, de mindenképp boldogan és büszkén) elérni a célba.
Szent Ágoston gondolata: "Győzd le magadat, és legyőzted a világot" - annyira megtetszett, hogy - mondhatni - különösen is mottómnak választottam erre az évre. És ez tényleg önmagam legyőzése lenne, ugye, több okból is.
És ha már úgyis hamarosan befejezem evezős pályafutásomat, kell ez a kihívás, ez még hiányzik a gyűjteményemből.
Tavaly a váltónk nagy élmény volt a szakadó esőben, jó lenne, ha idén is csinálnánk egyet. Azt hiszem, érdeklődő lesz is rá... Tehát, vagy váltóval, vagy csak egyedül, de 2011. október 2-án vasárnap ott fogok állni a Városligetben a rajtnál, a 42-es szám bűvöletében.
