Ahogy hétfő hajnali posztomban megígértem, részletesebben is leírom, hogy hogyan is zajlott az első maratonim. Emlékezetes volt, az biztos. És abban is biztos vagyok, hogy máskor is meg fogom próbálni, sőt a 4 órán belüli időt is.
"The marathon. How an average runner becomes more than average."
Amikor még a felkészülés utolsó heteiben megkérdezték tőlem, hogy mi a célom a maratonon, azt a három dolgot mondtam, amit szombat este is leírtam. A háromból kettő teljesült is, a harmadikra, a 4 órára is látszott némi esély, de a biztonságra törekedtem, és végül meg sem próbáltam. Az utolsó 8 km-en kellett volna 1-1 perccel gyorsabban futni hozzá, ez azért nagyon sok lett volna. De különösebb gond (és elbizonytalanodás) nélkül célba értem, sőt még „fal" sem volt; és 28-ig tényleg semmi gond nem volt. De haladjunk szépen időrendben.
Az előrejelzések esőt mondtak vasárnapra. Sőt, nagy esőt mondtak. Vasárnap este félóránként frissítgettem a meteorológiai szolgálat és az Időkép oldalát, hátha valamelyik bármilyen reménnyel szolgál, de a radarképek alapján reménytelennek tűnt. Pláne vasárnap reggel, amikorra tényleg elérte Budapestet a radarkép „sárga foltja". Amikor elindultam itthonról, épp csak kicsit esett, reménykedtem, hogy ennyiben megállapodik, és nem kezd rá még jobban - 3-5 mm-es csapadékintenzitást jeleztek előre a rajt idejére... Korán kimentem a ligetbe, mert szombaton elfelejtettem leadni az egyéni frissítőmet (egy-egy fitt Cerbona-szelet, egy „fél rúd" szőlőcukor; meg pár motiváló idézet került a 4., 6. és 8. frissítőállomáshoz, kb. 16, 23 és 30 kilométerhez), ezt vasárnap reggel pótoltam. Amikor átöltöztünk, még nagy tömeg tolongott az öltözőben, majd, amikor a rajt előtt kb. 15 perccel melegíteni (a szokásos gimnasztika, és egy minimális kocogás, kiegészítve a derék és vádlimelegítő gyakorlatokkal (sasszé, keresztlépés, indián)) kezdtünk, még mindig esett. Aztán rajt előtt 5-10 perccel megtörtént a csoda. Először azt vettük észre, hogy alig szemerkél az eső (ennyi volt a max, amit kívántam, így legalább a rajt előtt nem áztunk volna el; futás közben már jobban kibírható az eső); majd a rajt idejére teljesen elállt.
„Istennél semmi sem lehetetlen." (Mk 10,27b)
Így száraz ruhában indulhattunk el, és egész végig alig szemerkélt. Az úton volt egy-két pocsolya, amit kerülgetni kellett, főleg a Széchenyi téren volt zavaró, ahol egy teljes sávnyival beljebb (nagyobb körön) kellett futnunk, meg az egyik frissítőállomáson, ha jól emlékszem, 25-nél, a Molnár utca magasságában volt pár asztal 4-5 centis vízben; de a pólónk száraz maradt, és a cipőm sem ázott el teljesen. :) De vissza a rajthoz.
Aki nem ismeri a futó közösséget, az nem tudja, mit jelent egy maraton rajtjánál állni. Aki futott már ilyen utcai versenyen, annak sejtése lehet. De amíg nem állsz ott egy maratoni rajtjánál, addig csak sejtheted. Rajt előtt Péter Attila szokásos kérdései, kinek ez az első maratonja, stb, az ember rettentően izgulva, de mégis büszkén felteszi a kezét. Aztán amikor álltunk a rajtban, talán a mezőny eleje már el is rajtolt, amikor egy úr (30-40 között lehet, és látszott, hogy nem az első maratonja - a rajtszámát sajnos elfelejtettem megnézni, így a nevét se tudom, de egy kalap volt rajta), aki addig is mondott biztató szavakat a tömegnek, azt kiáltotta, hogy „hajrá első bálozó!" Hátra is fordultam megköszönni neki, amikor leesett, hogy ezt nem általában mondta, hanem nekem, hiszen a hátamon ott volt a felirat, „Első maratonom". Kezet fogtunk, megköszöntem. Tudtam, hogy a futók segítik és biztatják egymást, de ez ott nekem sok volt. Én is furcsálltam kicsit, de elkezdtem könnyezni. Hogy miért? Az okát pontosan magam sem tudom, de több dologból tevődhetett össze. A tudat, hogy ott állok egy maratoni rajtjánál, meg hogy olyan valamit vállaltam be, ami szinte biztosan fájni fog, ráadásul jó eséllyel nagyon; és az, hogy vannak, akik saját maguk helyett/mellett arra is tudnak erőt szánni, hogy szóljanak egy jó szót az újoncnak. Aki ennek úgy megörült, hogy örömében könnyezett, még a rajtkapun túl is. Örömében, hogy egy ilyen család tagja lehet. A rajt maga annyira hosszú volt, hogy 7'15" telt el addig, amíg először ránéztem a rajtkapu órájára. És még utána is bő egy perc volt, amíg a rajtvonalat elértem. Ekkorra az eleje már 3 km-hez közelített.
Az volt a tervem, hogy 5'45"-es kilométerekkel kezdek, és ha 36-ig minden rendben, akkor ehhez képest csak kicsit kell gyorsulnom, és 5'20" körüli ezreket kell futnom a végén a 4:00'-hoz. Az első kilométerek rettentően lazán 5'35-5'40" körül sikerültek, annyira jól éreztem magamat, hogy ennél lassabban nem akartam futni. Volt benne kis kockázat, de így is lassabban futottam, mint amivel elhittem, hogy képes vagyok 4 órán át futni; és a körülöttem állók így is gyorsabban futottak nálam. Ez nem zavart, sőt, jó pontnak könyveltem el, és bíztam benne, hogy a végén még tudok majd gyorsulni.
A rajtszámom hátuljára akasztottam kis cetliket, amelyre üzeneteket írtam magamnak. Ezeket 4 csoportra osztottam, és a szélükön színekkel is megjelöltem, hogy tudjam, melyik csoportba tartozó cetli akadt a kezembe: eleje (amik arról szóltak, hogy a táv végére tartogass, ne fusd el az elejét), általános motivációk (a közepére, hogy ne unatkozzak), vége (a fájdalom leküzdésére), és végül, de nem utolsó sorban dalszövegek (hogy ha végképp kifogy a fejemből a figyelemelterelő tevékenység, akkor is legyen mit dudorászni). Annyira jól ment, és nem volt ezekre szükség, hogy még 35 után is az első csoportba tartozó (piros) cetli került a kezembe :)
Szóval, minden nagyon jól ment. Nem is emlékszem sok dologra. Az Operánál zenészek voltak, nem tudom, mit játszottak, de tetszett; a fordítónál köszönt rám először Bori, a fordító után voltak először Bátor Táborosok (ők mindig nagyon lelkes szurkolók, jó hangulatot csinálnak, sok helyen ott vannak, és ami a legfontosabb, mindig lehet tőlük pacsit kapni). Itt kicsit sűrű volt a mezőny, ki akartam menni a pálya jobb oldalára, hogy pacsizzak a szembejövőkkel, de ott még nagyobb zsúfoltság volt, így maradtam a saját tempómnál, és a pálya megszokott bal oldalán. Bajcsy, második fordító, első frissítő, kis szőlőcukor és víz, minden rendben. Eredetileg egy müzli szeletet is szántam ide, de annyira nem kellett, hogy nem akartam az emésztésre energiát pazarolni feleslegesen. Az Alkotmány utcában látszódott egy 37-es tábla, eszembe jutott a poén, hogy „ez gyors volt", de pont elfordultunk előtte. Jászai, az élmezőny itt jött velem szembe, ők 13-nál jártak, én 6-nál. Itt a 36-os tábla mellett futottunk el, „miért csökken?" :D Margit híd, első emelkedő, gond nélkül, itt döbbentem rá, hogy automatikusan elkezdtem magamban dúdolni a Bolerot, amint az első emelkedős méter elkezdődött. A hídon befújt egy kis oldalszél (északi szél), de egy épp arra járó Combino „szélárnyékában felhúztam magam".
Sziget, lejtő, unásig ismert táj. Az eső sajnos teljesen lemosta az üzeneteket az aszfaltról, amiket még szombat délelőtt írtam magunknak a mozi buszmegállónál, de sebaj, már az is motivált, hogy emlékeztem, hogy írtam. :) Pala, második frissítő. Szállodák, részidőmérés, a speaker osztotta és hangosan számolta a pacsikat (950 körül tartott), majd az Árpád híd, a félig lezárt rámpával. Itt se volt gond, ahogy előre kinéztem, az út baloldala a rövidebb, de mindenki jobbra futott, így könnyen be tudtam csatlakozni a tömegbe. Az emelkedő közben szokásosan Bolero, majd a 6. oszloptól lejtő. A Népfürdő utcánál is zenészek voltak, két gitár, ha jól emlékszem. Nem túl pörgős számokat játszottak, de 9-nél még nem is az kell.
Alsó rakpart, lehajtó, majd 12 után felhajtó. A 30-asok következő zónája épp akkor rajtolt (hallottam is a visszaszámlálást), és amikor felértünk a felső rakpartra, akkora tömeg jött balról... Gondolkodtam, hogy köszönjek-e egy hangos „sziasztok, 30-asok", de végül kihagytam. 12,5, újra Jászai, frissítő, kis cikázás az utcákban, a Kossuth teret kikerültük. Széchenyi tér, nagy visszafordulás, a már említett nagy pocsolyával. Lánchíd, de kivételesen nem a rakpart felé, hanem a Várbazár felé, itt már 16-nál járunk, szinte fel se tűnt, frissítő, felpakoltam a müzlimet és a szőlőcukrot, majd jött a frissítésem „szokásos" rendje.
Az volt a frissítési koncepcióm, hogy a leadott müzli szeletet a következő frissítőállomás előtt eszem meg, kb. egy kilométer alatt nagyon kényelmesen, tempóvesztés és a félrenyelés veszélye nélkül le tudom nyelni; minden frissítőállomás előtt közvetlenül még pár szem szőlőcukor, majd izotóniás ital (amíg ezt megittam, többnyire lelassítottam, néha meg is álltam, ez alig 4-5 másodperc veszteség, de legalább soha nem nyeltem félre), majd egy kis banán (közben pár szem szőlőcukrot zsebre vágtam, ezt ettem meg mindig a következő állomás előtt); végül a víz. Mivel nem volt nagyon meleg, a pohár vizet addig cipeltem, amíg a banán el nem fogyott a kezemből, majd a számból (ez általában nem volt hosszú idő), megmostam vele a kezemet, majd egy-két kis korty, leginkább csak azért, hogy semmilyen maradék nem maradjon a számban. Ez többnyire össze is jött, egy helyen késtem el kicsit a müzlimmel, a Szabadság híd után (7., 27 km), későn kezdtem el megenni.
Szóval 16. km, frissítő, Várkert bazár. Na, itt jól jött, hogy biciklivel bejártuk a pályát, így nem ért se váratlanul, se kellemetlenül az emelkedő, simán felértem; és persze tudtam, hogy visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk (Clark Ádám tér), így amennyit most emelkedünk, egy kilométeren belül pont ugyanennyi lejtő is lesz. Volt is, alagút, elszórakoztattuk magunkat a visszhanggal.
Alsó rakpart, semmi extra, ahogy leértünk rá, elkezdtem a Cerbonát, a frissítőre pont elfogyott, 19,5 km, még mindig minden tökéletes rendben. Már gyanúsan semmi gond. Épp a víz volt már csak a kezemben, amikor azt hallottam magam mellett, hogy „Egész jó lesz elsőnek", és egy idősebb, ha jól emlékszem, szakállas, talán 50 körüli út biztatott így, pont az Erzsébet híd alatt. Tulajdonképpen igaza volt, 3:55' körüli tempóval haladtam ekkor.
21 km, majd a kapu, a féltáv részidővel. A 21-es táblát látva egyrészt az jutott eszembe, hogy „de hamar eltelt ez a kilométer is", meg a poén: „Na, itt megállok egy kicsit, bemelegítek, és futok egy félmaratont". 1:58'43", nem is a legrosszabb félmaratonom... (A második fele, a 2:10' már igen, de még így se rossz idő az se.) A rakparton, a Petőfi híd környékén volt az az úr, aki rendszeresen egy sörös hordót szokott püfölni, a félmaratonon a Parlamentnél, bár futni is szoktuk látni. :)
Kopaszi gát, fordító, frissítő, újabb csomag magamnak. Műegyetem, Szabadság híd. Az elején, amikor sokkal jobb tempóban jöttem, mint terveztem, még számolgattam kicsit, hogy nem érek-e túl hamar a Bálnához, nehogy Anyáék megint lekéssenek, de most sokkal korábbi időpontot mondtunk nekik. (11:45-öt ígértünk, de csak 11:55 körül érem oda így is.) 24-nél azt számoltam, hogy még két kilométer, ahonnan már csak 3 szigetkör, és onnan még kettő, ameddig „elég" gond nélkül elérnem a 2. cél teljesítéséhez. Itt merült fel bennem először a lehetőség, hogy ez akár sikerülhet is. De tudtam, hogy még nagyon sok van hátra. Bálna, fordító, de előbb anyáék, (apa több helyen is ott volt, pl. a Szabadság híd előtt), Bori pedig a Clark Ádám téren), fotók és videók is készültek, meg pacsik. Minden rendben. Illetve csak majdnem, az órá kb. 15-20 km körül elkezdett bénázni, először csak azt játszotta, hogy két-három másodperccel később állt le a részidő, mint ahogy a gombot nyomtam; de 25 körül néhány kilométernél a részidőt hosszú gombnyomásnak érzékelte, és a pulzuszónát rögzítette/oldotta fel. Nem is mindig sikerült rábírnom, hogy részidőzzön (két helyen kimaradt), és három-négy helyen is csak sokkal (10-15 másodperccel) később sikerült jobb belátásra bírnom. (42-nél már meg se próbáltam, pedig eredetileg terveztem.)
Az mindenesetre nem volt rossz, hogy a legnagyobb gondom az órámmal volt, de örültem volna, ha az is rendben működik. A Szabadság híd előtti lejtő, majd emelkedő, ez kicsit megzavart, későn álltam neki a müzli szeletemnek, így az izoitalt a müzlire „töltöttem rá", és a banánt is benyomtam mellé. A vizet a Havas utca-Molnár utca között lévő frissítőállomástól egészen az Erzsébet hídig cipeltem magammal... Még annyit, hogy a Szabadság híd alatt egy „sétáló futót" biztattam, hogy „az emelkedő után frissítő van, hajrá", ő megköszönte, én futottam tovább. A Rákóczi hídhoz leadott frissítőmhöz azt írtam a cetlimre: „Az agyad játszik majd veled, ne hallgass rá". Ezen, meg néhány, a rajtszámomon lógó cetlin gondolkodva nem hallgattam rá.
Pesti rakpart, a Margit hídig simán eltelt, 26-tól már csak 3 szigetkör, 28-tól 2. cél pipa, már „csak" célba kell érni. A Parlamentnél katonazenekar játszott, őket is megtapsoltuk. 29 km-nél végiggondoltam, hogy a FAL eléhezést, az energiaraktárak kimerülését jelenti, így, bár egy kilcsi múlva frissítő jött, itt is betoltam 3-4 szem szőlőcukrot. Nem is volt fal... Margit híd, 30 km, majd frissítő, a harmadik „pakkommal". Az egész pesti rakparton azon gondolkodtam igazából, hogy a zsebemben tartogatott fájdalmas szentolvasót mikor kezdjem el. De annyira rendben volt minden, hogy még későbbre tartogattam. (Nyilván, rózsafüzért nem cipeltem magammal, arra ott van az ember 10 ujja is, de a titkokat kiírtam egy kis cetlire, a bal zsebemben ez volt a kisebbik cetli, az iramtáblázat mellett.) :)
A rakpartból hátralevő szakaszon, miközben kis szembe szél azért fújdogált, összeszámoltam, hogy még 3 frissítő van, és ami a legfontosabb, már csak 6 emelkedő (rakpart végi rámpa, Árpád híd, Margit híd, Nyugati, Ferdinánd híd alatt, Dózsa Gy. út). Amiből kettő már nagyon közel volt. A Népfürdő utcát nagyon nem szeretem, uncsi, de másodszor állapítottam meg, hogy a masszőr élelmes volt, amikor kirakta a pálya mellé a tarifákat és a telefonszámát... :D Itt éreztem először fájdalmat. Nem vészes, meg nem olyat, mint egy fal, de fájni véltem a combjaimat. Úgy döntöttem, nem hallgatok az agyamra, és közöltem vele, hogy „nem fáj". Bejött, utána tényleg nem fájt!
32 km, Árpád híd, de előbb a kanyarban a gitárosok. Eredetileg azt terveztem, hogy erre az emelkedőre csak felsétálok, és közben eszem meg a Cerbonát, de ment a futás, és a Cerbona is ráért a frissítőig. Pár szem szőlőcukrot azért benyomtam előtte, jött a Bolero, bár itt már nem magától, koncentrálnom kellett rá. Majd beszélnem is magamhoz: „Gyere még, mindjárt fenn vagyunk..., felérünk, ezaz..."
Marathoning is just another form of insanity
(John J. Kelly)
Tudtam, hogy őrült vagyok, így nem okozott gondot magamhoz beszélni. Ja, és tudtam, hogy a lehajtótól visszafelé a 6. oszlop már vízszintes szakaszon van. Ott is volt. Aztán lejtő, sziget. Ismét a többiektől eltérő nyomvonalon. Bár, a km-tábla oda volt téve, ahol én futottam, szóval hivatalosan is arra volt rövidebb, amerre én mentem. A 33 km-es részidőnél (3:12'23") a speaker még mindig számolta a pacsikat, kevéssel utánam lett 5000. A sziget nem esett jól, itt jött el az a pont, hogy a fájdalmas szentolvasót elkezdtem. De csak a Pala, és a 9. frissítő után. Itt volt magnézium is, azt is ittam, meg kólát is, így vízből tényleg csak egy szájöblítésnyit fogyasztottam. Ebbe a frissítőbe sétáltam bele leginkább, a vízen kívül minden folyadékot sétálva ittam meg. A sziget második fele a szentolvasóval telt, a Margit hídi emelkedő is. Ez már nem esett jól, és itt szurkolók se voltak. A szigeten alig voltak, ezt az eső miatt megértem, de a hídnál mindenki a Jászainál tömörült. Ott viszont tényleg sokan voltak. (Még az első felében, 7-nél itt volt egy szurkoló, aki a rajtszámról leolvasva a neveket, mindenkit név szerint buzdított, ezt külön megköszöntem neki. :) )
A hídról lejövet tudtam, hogy innen már csak vissza kell futni a ligetbe, amit ezerszer megcsináltam már, innen nem lehet gond. Mégis, még a szigeten vetettem egy pillantást előbb az órára, akkor még láttam esélyt a 4 órára (valahol a sziget eleje felé; de lehet, hogy a kilométereket elszámoltam akkor, így utólag nagyon irreálisnak tűnt, pedig ott mintha 6 perc körüli ezreket kalkuláltam volna...); 35-nél ránéztem, hogy 36-tól kb. mit kell majd futnom, de ekkor már 5'10"-es ezrek kellettek volna, azt meg nem akartma kockáztatni, a 4:06' vagy 4:08" között meg nem éreztem nagy különbséget, így maradtam a saját, 6 perc körüli tempójánál.
37, majd a Nyugati téri felüljáró, és a pacsi (Monspart) Sacival, a szokásos helyen. Kerestem Tubit is (az elmúlt két évben, a 30 km-en itt értem utol, idén ez nem jött össze. Majd jövőre, a négyóráson. (?) Miután már csak két, nem túl nagy emelkedő volt hátra, kezdtem elhinni, hogy meglesz. Lefelé ismét könnyezni kezdtem, ismét örömömben. Meg kicsit a küzdelemben, és bár a combom már erősen fájt, élveztem. 38, majd a frissítő a Ferdinánd híd alatt, még egy kis kóla a szokásos mellett, de víz már alig. A Lehel út elején, kb. 38,5-nél (amikor bő 3 perce múlt el az előző kilométer), végigfutott rajtam, hogy 20-25 perc, és Bersényi Ágoston maratonista lesz.
A felkészülés közben többször is eszembe jutottak Anna néni szavai a pszichés felkészülésről, hogy el kell képzelni a pályát, de csak a célbaérés pillanatáig; azt, hogy mi lesz a célban, azt nem szabad. A felkészülés alatt párszor bevillant a kép, hogy a célban Péter Attila azt mondja, hogy „Bersényi Ágoston maratonista", ahogy azt néhányszor szokta, de mindig gyorsan el is hessegettem magamtól. 38,5-nél ez megfogható közelségbe került. És jött is a könnyezés. Innen szenvedtem, de tulajdonképpen a meghatódottságom miatt. Nem hittem el, hogy elhihetem. („Vajon ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy...")
Számoltam vissza, de nem a kilométereket, hanem a perceket. Mennyi van még hátra. 40, pont a Dózsa György úti felüljáró alatt, ezt még szombaton a troliból kiszúrtam. Most is voltak dobosok, emlékszem, hogy amikor megláttam őket, eszembe jutott a két évvel ezelőtti félmaraton, amikor ugyanitt doboltak, és akkor az az érzésem támadt, némi hátborzongás közben, hogy ránk szakad a híd (persze, csak „jó értelemben", ha van ennek értelme egy híd leszakadása esetén). Most fogalmam sincs, tényleg doboltak-e, vagy csak ott voltak, 40-től nem nagyon van meg a vége. A 40. táblától elkezdtem futni. Ez a km 5'17" lett, nagy jelentősége nincs. Csak futottam, mert annál hamarabb vége. A Szépművészeti mellett, a Hősök tere sarkán kiadtam Borimnak a sapkámat, majd apának a csuklómon lévő, vésztartalék szőlőcukrot is. Jobban mondva kidobtam, de már mindegy. A Hősök terén volt egy „zsilip", ahol az embereket átengedték (volt ilyen, még korábban pl. a Kossuth tér mellett is) a mezőnyön, itt kicsit különcködtem, de legalább pár méterrel rövidebb úton futottam. (Nem futottam át a pálya bal oldalára, kikerülve a zsilipet, hanem maradtam a jobb oldalon, mert láttam, hogy pillanatokon belül ezt az oldalt nyitják ki, így tulajdonképpen átbújtam, átfutottam egy kis helyen.)
41 km, már a ligetben, pár szem szőlőcukor még, meg egy korty víz, és futás. Sokan sétáltak, de kevésbé vettem észre őket, mint tavaly vagy tavalyelőtt a 30 közben. Talán pont azért, mert fel voltam arra készülve, hogy lesznek, akik sétálnak. És arra is fel voltam készülve, hogy ha akarok, sétálhatok. De nem akarok, mert erős vagyok. Vagy legalábbis ezt kell gondolnom. Olof Palme sétány, ahonnan már látszik a műjég, meg a 42-es tábla. Innen 195 méter, és két bal kanyar. Célegyenes, ahol tudtam, hogy ott az „utolsó 100 méter" tábla, de ezt már nem is láttam. Hallottam, ahogy az első chip-szőnyeg után Péter Attila a nevemet mondja, úgy emlékszem, erre az egyik öklömet a magasba tartottam, majd kifutottam a célegyenes bal szélére egy-két pacsiért. Kis fekete pont az itt lévő szurkolóknak, mert sokkal kevésbé lelkesedtek, mint vártam, ezért pár tíz méter után visszahúztam e kezemet, és befutottam a célba. A célvonalon (ahogy az a befutó videón is látszik), a magasba csaptam, majd kicsivel később mindkét kezemet felemeltem.
Gondolkodtam előtte, meg az utolsó párszáz méteren is, hogy a célba a Φειδιππιδης-től (Pheidippidész) idézett „Νενικήκαμεν", azaz „Mi győztünk!"kiáltással érjek be, de nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vagy görögül tegyem-e, így mindkettőt kihagytam végül.
A hivatalos időm 4:08'34". Bersényi Ágoston MARATONISTA.
A célban boldogan megkaptam a befutóérmemet, a melegen tartó fóliát (ami nagy segítség volt, jól rá lehetett feküdni), meg a befutócsomagot. Amiből az ehető-iható dolgok persze hamar elfogytak. A megbeszélt találkozási pontot a céltól egy padként is funkcionáló, kb. fél méter magas beton perem választotta el a célterülettől. Ezt nem volt erőm átlépni. Megkerülni se, de azt még inkább. Aztán végre ledőltem a földre, „két-három napra". Aztán még Petiék csináltak pár fotót, meg ilyenek, aztán majd' egy óra pihegés után, nagy nehezen átöltözve hazaindultunk.
Vasárnap délután aludtam egy nagyot, este megnéztem a meccseket (beleértve az NFL-t is). Még hétfőn is fájt még a létezés is, meg a lépcsőzés, főleg a lefelé. De még az ülés is fájt öt-tíz perc után... Kedden egy kicsit lementem már kocogni, de nagyon fájt, ma volt az első nap, hogy nem fájt mindenem folyamatosan.
Lassan kezdek rendbe jönni, bár a gyomrom még mindig nem tökéletes, és pl. a banánnak nemcsak a látványától, hanem még a gondolatától is rosszul vagyok. De megcsináltam, maratonista vagyok. Ez az érzés semmihez se hasonlítható. Talán valamennyire az OB-nyeréshez. De ahhoz sem, ez egészen más. És ezt az élményt már senki sem veheti el tőlem.
Több gondolat járt végig a fejemben, például az alábbiak:
“One day I won't be able to do this, today is not that day.”
“Anyone can run 20 miles. It's the next six that count.” (Barry Magee)
„Azért van a szemünk, hogy csillogjon! Legalább a célban.” (Monspart Sarolta)
Hogy lesz-e legközelebb? Biztosan megpróbálom még. A 4 óra egy szép, és nem lehetetlen cél. Ami biztos, hogy nagy motiváció kell, mert ez másodszorra is nehéz, vagy (ahogy azt a 30-ason a saját káromon megtanulhattam) még nehezebb. Hogy erre mikor kerül majd sor, azt nem tudom. Nem kizárt, hogy jövőre. De lehet, hogy csak évek múlva. Bármikor is lesz, csak megfelelően felkészülve vállalom majd be. Mert egy maraton hosszú. Nagyon hosszú.
Végül ismét Szent Ágostont idézem:
„Győzd le magadat – és legyőzted a világot.”
Legyőztem.
