Majdnem két órán át tartott, amíg tegnap este leírtam, ami a(z első) maratonimról eszembe jutott. Sőt, kevesebbet, mert néhány dolog még ki is maradt. Gondolkoztam, hogy azt a posztot egészítsem-e ki, vagy legyen még egy, ez utóbbi mellett döntöttem. Ahhoz képest, hogy úgy érzem, nem sok mindenre emlékszem az első maratonimból, mégis, összesen több mint három órán át tartott leírni, amire emlékszem belőle. Jó, persze, nem csak a 4 óra, 8 perc és 34 másodpercben történtekről írok ezekben a posztokban, de azért a nagy részük mégis csak a 42 195 méter közvetlen történetét írja le. Szóval, a második, és valószínűleg nem az utolsó hosszabb posztom az első, és valószínűleg nem az utolsó maratonomról.
A maraton 30-nál kezdődik.
Bármilyen, maratonnal kapcsolatos tanács-listát olvas az ember, mindig szerepel benne ez az intelem. Egyszerűen azért, mert tényleg ott kezdődik. Fejben fel voltam erre készülve, tudtam, hogy „ott kezdődik". De tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy ez pontosan mit is jelent. Az előző posztban leírtam, hogy a közepe felé 2 kilométerenként számoltam vissza, ezt nem terveztem előre, de így jött ki: 26-tól már csak 3 szigetkör (ilyet viszonylag sokszor futottam már különösebb rákészülés nélkül is), 28-nál jön az a pont, ameddig ha kibírom, teljesült a 2. számú cél is; 30-nál meg elkezdődik a maraton. 28-tól, abban a bő tíz percben, ami 30-ig hátra volt, komolyan úgy éreztem magam, mint a rajt előtt. Semmiféle fáradtságot nem éreztem, viszont volt egy kis izgalom bennem, hogy mit is jelenthet vajon az utolsó 12 kilométer.
Apropó, 3 szigetkör. Viszonylag sokszor futottam ilyet, de ez csak viszonylagos, félmaratont többször (kilencszer) futottam, mint 3 szigetkört. A maraton előtti hónapban futottam háromszor, meg előtte háromszor vagy négyszer, legfeljebb ötször. A félmaratonokhoz nem kellett mindig, „csak úgy" meg nem mindig szántam rá magam. Mégis mertem ezekben bízni, mert ezeket mindig edzésként futottam. Edzésként, azaz soha nem készültem rájuk külön, hogy „na, akkor holnapután 3 kör lesz", hanem nekiálltam, és lefutottam. A félmaratonikra viszont azért mindig készültem (legalább rápihentem...) 1-2 hetet.
Vissza 28 utánra. 29-nél, meglátva a táblát, és hogy az is sokkal hamarabb ott volt, mint ahogy azt vártam, bevillant egy fontos dolog: A maratoni FAL gyakorlatilag eléhezést jelent. Kimerülnek a glikogén raktárak, és a szervezet nem képes elég hatékonyan a zsírból energiát nyerni (mivel ehhez is szükség van szénhidrátokra). Ez kb. tíz másodperc alatt végig is futott az agyamban, s - bár alig egy kilométer volt ekkor a következő frissítőig, és tökéletesen jól éreztem magam - tudtam, hogy „a fal" nagyon hirtelen is megjelenhet, megelőző jelleggel betoltam egy adag szőlőcukrot. Nem tudom, hogy ennek is köszönhető-e, de fal végül nem volt.
És itt kell tennem egy kitérőt. Abban, hogy a legelső maratonimat fal nélkül végig tudtam futni, egy valami biztosan nagy segítséget jelentett: ez a cukorbetegségem. Furcsán hangozhat, de pontosan ez az, ami évek óta, folyamatosan rákényszerít, hogy ismerjem a szervezetemet, pontosan tudjam, hogy mi játszódik le benne, és a legapróbb jelekből is ki tudjam találni, hogy mikor van szükségem plusz energiabevitelre. Amikor 8 évvel ezelőtt az első diagnózissal a kórházban kötöttem ki, az első kezelőorvosom (sok más mellett) azt is mondta, hogy próbáljam ezt az „állapotot" (mindig hangsúlyozta, hogy ez nem betegség, ez egy állapot) előnyként is használni. Nem tudom a mai napig, hogy mire gondolt; valószínűleg nem erre (ő egyébként nem feltétlen volt híve az általam végzett (gyakran magányos) sportoknak...). De itt mindenképp sikerült előnyömre használnom.
Szóval, vissza ismét a pályára, 30-hoz közeledve végig az járt a fejemben, hogy „mindjárt kezdődik". A 30-as tábla mellett elfutva pedig a „kezdjük el!" érzés fogott el. Ha nem jön rögtön utána frissítő, lehet, hogy egy indokolatlanul gyors kilométert futok ott... Bár fal végül nem jött, nehézség persze volt, de kicsit lassítottam, és a saját tempómban futva (de végig futva!) haladtam előre.
“It does not matter how slowly you go as long as you do not stop.”
35-től talán tudtam volna még gyorsabban is futni. De annyira tartottam a távtól, hogy majdnem a végéig maradtam a rettentően kényelmes tempómnál. Tényleg kényelmes volt, pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy célba fogok-e érni. Az egész maratonimban ez volt a döbbenetes: egyetlen pillanatig sem volt bennem kétség afelől, hogy képes vagyok-e megcsinálni.Teljesen biztos voltam benne végig, hogy van olyan lassú tempó, amivel gond nélkül végig csinálom. Ennek volt annyi ára, hogy gyorsabban nem mertem futni, pedig volt, ahol akár lehetett is volna. De tudtam:
“Speed kills, distance doesn't” (Barry Magee)
Amikor a legjobban fájt, mint mondjuk a Nyugati felüljárója környékén, összeszorítottam a fogamat, és mentem. Erős akartam lenni. Gyorsítani csak akkor mertem, amikor már tudtam, meg fogom csinálni; a kérdés már csak az, hogy mennyi időt vagyok még a pályán. Az is furcsa, hogy még 41-nél sem volt bennem az az érzés, hogy „megcsiáltam", csak az, hogy „innen már bármi történik, megcsinálom". Talán a 42-es táblánál, az oszlopon, a Műjég mellett, a Műcsarnok mögött, talán ott gondoltam először a múlt időre: „megcsináltam". De itt is inkább a „Mi győztünk!" járt a fejemben. Aztán a célegyenes, majd a cél, a maga földöntúli boldogságával.
Majd a semmihez se fogható fáradtság. De ez a műfajjal jár. :)
A befutófilm fenn van youtube-on, itt látható a célbaérkezésem:
https://youtu.be/15c0sIvQgM4?t=48m22s
(A pálya bal oldalán jövök, 48:33-nál tűnök fel a kép tetején, a kék BSI logó alatt, zöld pólóban, itt már sapka nélkül.)
Itt pedig a hivatalos eredményem:
