Ágó blogja

 Majdnem két órán át tartott, amíg tegnap este leírtam, ami a(z első) maratonimról eszembe jutott. Sőt, kevesebbet, mert néhány dolog még ki is maradt. Gondolkoztam, hogy azt a posztot egészítsem-e ki, vagy legyen még egy, ez utóbbi mellett döntöttem. Ahhoz képest, hogy úgy érzem, nem sok mindenre emlékszem az első maratonimból, mégis, összesen több mint három órán át tartott leírni, amire emlékszem belőle. Jó, persze, nem csak a 4 óra, 8 perc és 34 másodpercben történtekről írok ezekben a posztokban, de azért a nagy részük mégis csak a 42 195 méter közvetlen történetét írja le. Szóval, a második, és valószínűleg nem az utolsó hosszabb posztom az első, és valószínűleg nem az utolsó maratonomról.

A maraton 30-nál kezdődik.

 Bármilyen, maratonnal kapcsolatos tanács-listát olvas az ember, mindig szerepel benne ez az intelem. Egyszerűen azért, mert tényleg ott kezdődik. Fejben fel voltam erre készülve, tudtam, hogy „ott kezdődik". De tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy ez pontosan mit is jelent. Az előző posztban leírtam, hogy a közepe felé 2 kilométerenként számoltam vissza, ezt nem terveztem előre, de így jött ki: 26-tól már csak 3 szigetkör (ilyet viszonylag sokszor futottam már különösebb rákészülés nélkül is), 28-nál jön az a pont, ameddig ha kibírom, teljesült a 2. számú cél is; 30-nál meg elkezdődik a maraton. 28-tól, abban a bő tíz percben, ami 30-ig hátra volt, komolyan úgy éreztem magam, mint a rajt előtt. Semmiféle fáradtságot nem éreztem, viszont volt egy kis izgalom bennem, hogy mit is jelenthet vajon az utolsó 12 kilométer.

 Ahogy hétfő hajnali posztomban megígértem, részletesebben is leírom, hogy hogyan is zajlott az első maratonim. Emlékezetes volt, az biztos. És abban is biztos vagyok, hogy máskor is meg fogom próbálni, sőt a 4 órán belüli időt is.

"The marathon. How an average runner becomes more than average."

 Amikor még a felkészülés utolsó heteiben megkérdezték tőlem, hogy mi a célom a maratonon, azt a három dolgot mondtam, amit szombat este is leírtam. A háromból kettő teljesült is, a harmadikra, a 4 órára is látszott némi esély, de a biztonságra törekedtem, és végül meg sem próbáltam. Az utolsó 8 km-en kellett volna 1-1 perccel gyorsabban futni hozzá, ez azért nagyon sok lett volna. De különösebb gond (és elbizonytalanodás) nélkül célba értem, sőt még „fal" sem volt; és 28-ig tényleg semmi gond nem volt. De haladjunk szépen időrendben.

 Maratonista vagyok!

 Megcsináltuk, lefutottuk! Peti is, és én is célbaértünk. Az időm: 4:08'34", elsőre nem is rossz.

 Majd még lesz hosszabb poszt is, de most aludni kéne. Röviden azért leírom, mi volt. A legfontosabb, nem volt fal. 30 után kezdett nehezedni, de nem volt hirtelen nehézség. Ahogy fogyott a táv, az utolsó tíz kilométer fokozatosan lett egyre nehezebb. A Margitsziget környékén nagyon szenvedtem, a Nyugati téri felüljárótól viszont egészen rendben volt, sőt az utolsó két kilométerre még jócskán tudtam erősíteni. Az első felén 5:30-5:45 közötti kilométereket futottam, a második felében nagyobb volt a szórás, ott bőven akadt 6 perces ezer is, sőt egy hétperces is. A hangulat nagyon jó volt, a futótársak biztatása is jól esett, ami a hátamon lévő "első maratonom" feliratnak is köszönhető.

 A másik fontos, hogy - bár reggel még eléggé esett - a rajt előtt kevéssel szinte teljesen elállt az eső, és végig legfeljebb szemerkélt, így a 12-15 fokkal együtt tökéletes futóidő volt. Legfeljebb a pocsolyák okoztak gondot, amiket kerülgetni kellett. De ez a legkevesebb. :)

 A maratoni célbaérés semmihez sem hasonlítható. Talán kicsit az OB-győzelemhez, de ez egészen más. Az csak pár percig tartott, az szinte könnyű volt. Itt, ahogy fogyott a táv, egyre inkább sejtettem, hogy meglesz, de tudtam, hogy még nagyon nehéz lesz. Aztán az utolsó 5-6 kilométeren minden ezer után egyre inkább elhittem, hogy sikerülni fog. Nagyon fájt, most is fáj, lépni sem tudok, kicsit "még a létezés is fáj". De megérte. Maratonista vagyok.

 Szóval, hogy Pheidippidészt (Φειδιππιδης), a marathóni hírvivőt idézzem ismét:

Νενικήκαμεν (Nenikékámen), azaz Mi győztünk!

Folytatás? Félmaraton még sokszor, talán 30 kilométer is néha-néha. Maratoni? Egyszer biztosan. Lehet, hogy jövőre, de az is, hogy csak évek múlva. Nagy élmény, de kell a motiváció, a fej, anélkül nem lehet megcsinálni.

 Holnap maraton.

 Az előző (tegnap élesített, ám még tavasszal írt) posztomban már szerepelt ez a Szent Ágoston–idézet. Sok jó, a maratonnal kapcsolatos szállóige ismert, többet én is kijegyzeteltem magamnak; de ezt mégiscsak a védőszentem mondta. És elég jó ahhoz, hogy egy (esetleges) sikeres teljesítés után máskor (az élet más területén) is hivatkozhassak rá.

 Hogy sikerülni fog-e, azt nem tudom. Valószínűleg képes vagyok rá, a futás is jól megy mostanában, hosszúkat is futottam, fejben is fel vagyok készülve, mondhatni. De a maratonin bármikor bármi közbejöhet. Például szakadó eső, erős szél és hideg. Na, holnapra ilyen időt mondanak. Próbálok felkészülni rá, erre nem lehet. Az alábbi mondás eredetét nem ismerem; az is lehet, hogy én alkottam meg, valami más szállóige átírásával. Mindegy is.

Ha a falat nem tudod átugrani, mászd meg!

Ez a fal lehet a "híres maratoni", ami 30 körül a futók többsége elé kerül. Vagy lehet bármilyen probléma, akadály, mint holnap a várható eső. Küzdeni "utolsó vérig", aztán valami lesz.

 Ha elég lassan indulok az elején, akkor biztos, hogy sikerül. A kérdés, mennyi az elég lassú. Ezt nem tudom, de azt mondják, hogy az biztos, hogy lassabb, mint amit az ember gondolna. Bármilyen lassút is gondol. Na jó, a felkészülés azért valamit segít, meg a pulzust kell figyelni. Van egy elképzelésem, olyan, aminek az utolsó 5-6 kilométerébe még kis gyorsítást is el tudok képzelni; de ha mégsem, akkor is 4:05 körüli idő lehet. De ha csak 4:30, akkor is nagyon boldog leszek.

 Maratonit cél nélkül nem lehet teljesíteni. Úgyhogy vannak. Nyilván, önmagam legyőzése stb. De megfoghatóbban, az alábbiakat tűztem ki célul magam elé. A célok egymásra épülnek, pl. ha az 1. nem teljesül, akkor a többi sem teljesül: 
1. A táv biztos teljesítése (pl. a záróbusz egy pillanatig se fenyegessen)
2. 28-ig ne fájjon. A vége biztosan fog; de ha 28-ig, 30-ig nincs különösebb gond, az egy jó maratoni lehet
3. 4 órás határ. Na, ehhez az utolsó 6 kilométeren kilométerenként 20 másodpercet kell gyorsulnom az addigi tervezett tempómhoz képest. Elvileg elképzelhető. (Meg, hogy a mai Evangéliumból idézzek: "Istennél semmi sem lehetetlen" (Mk 10,27b))

 Közben a diplomám is készülget. Lassan, megfontoltan, mint ahogy a maratoni kell kezdődjön. Most viszont alvás, pihenni kell. Jó éjt, s holnapra: Jó futást!

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

(Vörösmarty: Szózat)

Az alábbi bejegyzést már áprilisban megírtam, azonban - én se tudom, miért- eddig még nem élesítettem. Már csak 4 nap van a maratonig, úgyhogy most végre olvashatóvá tettem.Ismétlem, a gondolatok áprilisiak, az azóta történteket még talán összefoglalom majd egy külön posztban. 

Μαραθών

A kocka el van vetve, beneveztem. 30. SPAR Budapest Maraton, 2015. október 11. vasárnap, 9.30; 1774-es rajtszám.

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam arról, mit gondolok erről, és részben arról is, miért akarom lefutni.Megpróbálom nem túl sokszor ismételni magamat.

A gondolatot idén tett követte, és be is neveztem. Most már muszáj lesz. 2013-ban és 2014-ben egyaránt 30 km-t futottam a maratoni verseny alatt. Ez egy jó felkészülés, sok mindent tudatosít, sok olyan tapasztalatot adtak ezek a futások, amelyeket a maratoni felkészülésben, és a futás közben is hasznosítani tudok majd. Főleg a második, amikor nagyon szenvedtem. (A két idő 2:58'39", és 3:16'16".)

Marathón-Athén, 42 kilométer.

Sok gondolat jut eszébe az (amatőr) futónak erről, néhány ezek közül:
- A maraton tényleg 30-nál kezdődik. 30-ig simán el lehet jutni; de az, hogy célba is ér-e az ember, ezen az öt kilométeren dől el. Amikor odaérünk az Árpád hídhoz, és valahogy fel kell futni rá, és valahogy át kell jutni a szigeten. Az fáj. Nagyon. De nem csak nekem fog fájni, hanem mindenki másnak is. Azoknak is, akik 12 kilométerrel később rajtoltak, és csak 30-at futnak. Fog összeszorít, de - ha sétálva is - fel kell jutni.
- A maraton nem két félmaraton. Sokkal inkább két harmincas. Ha bármikor tudok egy félmaratont futni, az elég lehet. De a "bármikor" 30 km táján kezdve is meg kell, hogy valósuljon. Akkor, amikor először kezd majd el igazán fájni.
- Legyenek szurkolóid a pálya mellett. Mindig jól jöhet, akár csak egy korty víz vagy pár szem szőlőcukor is. (Hogy lehet, hogy több mint öt félmaratoni után 8 kilométernél már fáj egy 30 km-es futás?! Pedig nem is futok túl gyorsan, sőt. És még azon is van időm gondolkodni futás közben, hogy vajon mit rontottam el... - na, ez az, amin nem szabad gondolkodni. Csak előre!)
- Van, amikor sétálni kell. Kell. Őrültség megpróbálni felfutni 32-nél és 35-nél és 38-nál a hidakra. (Árpád híd, Margit híd, Nyugati felüljáró.) Bőven elég valahogy feljutni. Akkor is, ha az csak a séta. Sok van még hátra. Nagyon sok.
- A maraton fejben dől el. Tudom, hogy fájni fog. El kell hinnem, hogy menni fog, és ezt a testemmel is el kell hitetnem. Az agyam játszani fog velem, de én vagyok az erősebb. (Az időjárás biztosan nagyon rossz lesz. Vagy túl hideg lesz, vagy túl meleg, vagy a szél lesz nagy, vagy esni fog. Vagy esetleg ezek vegyesen. Vagy pedig az idő túl optimális lesz... Jó kifogás...)
- Itt nincs "már csak két kilométer". Itt minden kilométer fáj, sőt egyre jobban fáj. A 42. fáj a legjobban. És utána még mindig van majdnem kétszáz méter. Másoknak is fáj, lehet, hogy még jobban is. Nem véletlenül sétál 40-42 között majdnem mindenki. Aki ilyenkor még futni tud, az tuti, hogy váltóban futott, alig tíz kilométert. Vagy legfeljebb 30-at, és azt se először.
- Ötvenhatosok tere, időkerék, "utolsó 100 méter" kapu. Na, ez már tényleg a vége, felejtsd el a fáradtságot, felejtsd el a fájdalmat, hallgasd a szurkolókat, fel a fejet, fel a kezeket, mosolygás, készül a befutófotó! Νενικήκαμεν! (?)

Nincs kétségem, hogy fájni fog-e. Fog. Abban viszont egy kicsit sem vagyok biztos, hogy sikerülni fog-e, pláne nem a tervezett 4 órán belül. De az biztos, hogy meg fogom próbálni.

Addig még sokat kell edzenem, gyűjtenem kell a kilométereket. 42 195 méter, az nagyon sok. Annál büszkébb lennék magamra, ha sikerülne.