A félmaratoni egyénicsúcs-döntő edzéssorozatom második tesztversenye a Balaton Szupermaraton keretében rendezett, Befutó 15 km versenyszám volt március elején (9.). A cél alapvetően ugyanaz volt, mint január közepén a Zúzmarán: a tervezett félmaratoni tempóval végigfutni.
Szeretem ezt a versenyt, egyrészt a Balaton miatt, ilyenkor, az év elején, távol a szezontól még olyan csendes, ráadásul a vonatozós szezonomat is el tudom indítani, végre van alkalom. Kár, hogy odafelé nem nagyon van más opció, mint a Flirtön szenvedni Fehérvártól Akarattyáig. Visszafelé Siófoktól az IC már rendben van.
Na de a verseny. A tanulságot ezúttal úgy lehetne összefoglalni: egyáltalán nem haszontalan rendesen megtanulni a pályát, beleértve a hossz-szelvényt. Furcsa ezt egy olyan verseny után leírni, amin nem először indulok, sőt ahol már biciklivel is mentem párszor, de mégis.
Az úgy volt, hogy jó előre megnéztem részletesen az útvonalat. Még ki is jegyzeteltem a főbb útvonalpontokat a benti jegyzetfüzetembe. Igen ám, de a verseny hete eléggé húzósra sikeredett a munkahelyemen, nem nagyon volt időm ezt nézegetni, a papírt pedig bent is felejtettem. És túl sok szabadidőm a verseny előtti nap sem volt, viszont úgy voltam vele, hogy „úgyis ismerem már a pályát, meg meg is néztem már, mi baj lehet?" Háááát... (Pedig, a korábbiakkal ellentétben ősz óta olyan órám van, amire útvonalakat is lehet tölteni, és rajta is volt a térkép és a hossz-szelvény is, sőt rá is néztem futás közben, de nem elég alaposan. Vagy mi.)
Az útvonal Balatonakarattyától Siófok keleti rézéig tart, nagyrészt a bringakörön, Szabaditól a tóparton. Ez ugye azt jelenti, hogy az akarattyai magaspart tetején van a rajt, némi vízszintes közeli szakasz után leereszkedünk Balatonaligára, majd gyorsan vissza is mászunk a vasút fölé, hogy aztán meredeken leereszkedjünk nagyjából a tó szintjére. Ahonnan meg a táv második fele majdnem teljesen sík. Ez nyilván meg is volt a fejemben.
El is rajtoltunk, minden tökéletesnek tűnt, legalábbis Aligáig. Az első 4 km-en azt éreztem, ez életem versenye, egyenletes tempót futok (5:10, 5:07, 5:11, 5:08), megvan a saját tempóm, sem a gyorsabb, sem a lassabb futók nem zavarnak. Minden a tervek szerinti. Kb 3,5 után jött a nagy lejtő, ahol szándékosan lassítottam magamat, nem akartam a cél tempónál gyorsabban futni, inkább pihentem és tartottam az 5:09-et.
Le is értünk, és itt lepődtem meg először, de ez még kezelhető lett volna. Egyrészt hirtelen úgy emlékeztem, hogy miután átbújunk a vasút alatti, alagútszerű aluljárón, szinte rögtön fordulunk is jobbra. Persze nem, az első utca a vasútállomáshoz megy, mi csak a másodikon fordulunk, de ez közben le is esett, nem volt vele baj, még úgy sem, hogy az út addig is emelkedik, igaz, még csak kicsit. Na, ez nem esett annyira jól, de kis küzdéssel még megoldottam, még a tempó is megvolt (5:10-5:12 körül, ami teljesen rendben volt itt még). Aztán befordultunk az utcába ami meredeken emelkedik. Erre számítottam is, ezt tudtam, és igaz, hogy elég lassan futottam ezt a 2-300 métert (5:30 körül), de ennyi bele kellett volna, hogy férjen, főleg, hogy a nagy lejtő még előttem volt. Ekkor 6-7 másodperccel voltam csak a tervezett tempóm mögött, szóval tényleg minden rendben volt. Leszámítva, hogy ez az emelkedő bitang rosszul esett. De tényleg. Soha nem voltam jó emelkedő futó, de „saját zsíron" az ilyen hídrámpa-hosszúságú emelkedőket azért meg szoktam oldani. Ott viszont nagyon szenvedtem, de nem tűnt így sem rossznak. A baj csak ezután jött. A fejemben az volt, hogy az utca végén elérjük a vasutat, onnan már vízszintes, aztán frissítő, és nemsokára jön is majd a lejtő. Nem is tévedtem sokat. Mindössze annyit, hogy az utca végén, amikor befordulunk balra, párhuzamosan a vasúttal, pár tíz méter lapos után még van kb 300 méter ugyanolyan emelkedő, mint addig. Amikor én azt megláttam, már a sarkon befordulva…
Na, ez volt az a pont, ahonnan fejem már nem volt a versenyhez. Lényegében feladtam, fejben legalábbis. A testem azért még ment. Valahogy felszenvedtem magam, továbbra is 5:30-5:40 közötti tempóval, ami amúgy még mindig nem lett volna feltétlenül tragikus, de nem kellett volna ennyire tiltakoznom magam ellen. Mindenesetre, amire felértem az emelkedő tényleg tetejére, 16-17 másodperc volt a hátrányom. Utána jött egy vízszintes kilométer, az első frissítővel, ahol rendbe lehetett volna szedni magamat. De nem tettem. A frissítési tervemet mindenesetre tartottam, nem kezdtem bele őrültségekbe, szóval a tervezett helyeken elmajszoltam a gyümölcsszeleteimet, a frissítőállomásokon pedig isoitalt ittam (csak), ezekkel nem is volt baj. Az 5,5 km-es frissítőnél ezt megállás nélkül meg is oldottam (régen triviális volt, hogy tudok futás közben pohárból inni, de a Covid alatti kihagyások alatt elfelejtettem, hogy is kell ezt, azóta általában sétálva szoktam), később, 10,5-nél megálltam egy pillanatra, amíg ittam.
Szóval összeszedhettem volna magam, ehelyett azonban egy kiábrándító 5:16-ot produkáltam, amivel már 23 másodperc hátrányom volt az egyenletes 5:09-hez képest. A következő kilométer már kezdett enyhén lejteni, és ott végre el is kezdtem szolidan gyorsulni. Nem mertem nagyon rohanni, de egy jóleső 5:04 lett.
Ahogy közeledtem a balatonvilágosi vasúti átjáróhoz, bevillant, hogy mintha azt számolgattam volna a verseny előtt, hogy ha a tervezett tempóban futok, és viszonylag elöl rajtolok, akkor talán megúszok egy vonatot. (Még az is végigfutott az agyamon, hogy 10.30 volt a rajt, 7,5 km-nél járunk, kicsivel ötperces fölötti tempóval, azaz kb. 11.05-11.10 óra lehet, azaz ha nem késik semmi, akkor egy Budapestre tartó IC jön nemsokára.) Ezen a versenyen ugyan volt időjóváírás az átjáróban, a tesztversenyemet azonban jól keresztülvágta volna egy másfél-kétperces ácsorgás, mert 2x7,5 km-t futni másfél perc pihenővel nem ugyanaz, mint egyben 15 km-t. Szóval egy kicsit emiatt rágyorsítottam. (Amikor leértem a lejtő aljára, és már ráfordultam a parti útra, láttam és hallottam is szemben az IC-t, szóval jól számoltam, tényleg nem volt túl sok időm a sorompó lezárásáig… De még simán átértem előtte.)
Az átjáró után jött a legnagyobb lejtő. Úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtek visszajönni a másodpercek (+18-nál tartottam), legalább megpróbálok gyorsan futni lefelé. Nem futottam maxot, sőt, inkább fékeztem, mert tényleg nagy lejtő, bőven 10% fölött, de így is lendületes lett, és egy 5:00-s ezer jött össze így, +8...10 másodperc között voltam ekkor.
Így értem el arra a szakaszra, ahol tavaly nagyon szenvedtem, igaz, leginkább gyakorlatilag eléhezés miatt. Részben emiatt is, meg a táv is így adta ki, el is majszoltam itt a tervezett gyümiszeletemet. A 9. kilométer kiábrándító és lélekölő 5:12 lett, azaz megint lassabb voltam, mint a tervezett. Ráadásul ez volt az a szakasz, ami nagyjából ugyan tényleg sík (vízparton nem nagyon lehetne más), de azért kisebb puklik (1-2 méteres dombocskák) vannak benne, amik egyáltalán nem estek jól. Utáltam az egészet. Csak futottam, ahogy a lábam vitt. Fejben már nem is voltam ott, nem is küzdöttem szinte. De valahogy, én sem tudom, hogy, de mentem.
Aztán jött egy 5:07-es meg egy 5:09-es kilométer (10-11.), utóbbiban frissítő is volt, és ezt az isoitalt egy kétmásodperces megállás közben ittam meg (mert úgy voltam vele, hogy itt már mindegy, a verseny el is ment). De a lábam máshogy gondolta, az vitt. Aztán a 12. kilométer is 5:09 lett. Pont a tervezett. És még az se zavart meg, hogy a helyijáratos busz vagy öt centire ment el mellettem. Az a 3 utas biztos nagyon sietett (ez kb. 100 méterrel azelőtt volt, hogy elértem az utcát, ahol lefordultunk a part felé; szóval igazán indokolt volt sietnie).
A 12. kili után elkezdtem gyorsulni. Nem is éreztem igazából. Elmajszoltam az utolsó tervezett szeletemet, és futottam tovább. A kanyargások miatt az egyenletes tempó nem jött már össze (bár az is lehet, hogy GPS mérési hiba is van ebben), de gyors voltam, 5:01 és 5:00 lett a 13. és a 14. km. Ami azt jelentette, hogy 13 km-nél már csak 3 másodperc hátrányom volt, 14 km-nél pedig már minimális előnyben voltam a „versenytempómhoz" képest.
Pedig úgy emlékszem, hogy még ez sem volt tudatos gyorsítás. Az utolsó km már igen, ott elkezdtem rendesen futni, a fejem is visszatért. A vadász-üzemmód is bekapcsolt. Elég ritkás volt a mezőny, szóval nem nagyon volt kit levadászni, azt az 1-2 embert, akit lehetett, azért lehagytam. Még egyvalaki volt előttem látótávolságon belül, de őt nem érhettem utol, mert ő is gyorsított, és így messze volt előttem. De a vadász-üzemmódom megvolt. Még a „Gyere, vadászunk!" mondatom is elhangzott, amit magamnak ilyenkor mondani szoktam.
Ez végül egy 4:35-ös km lett úgy, hogy nagyrészt egyenletesen 4:41-4:47 közötti tempóval jöttem, csak az utolsó 100 métert húztam meg még jobban. (De utóbbi sem lett teljesen max, mert az utolsó kb. 100 méteren az útvonal a betonútról bemegy a strandi fűbe, és ott a kissé egyenetlen talajon nem mertem 100% erőbedobással futni, inkább néztem a lábam alá is.)
Így a végére 40 másodperccel előbb értem be, mint a tervezett, azaz 5:09 helyett 5:07 lett végül. Ja, és mivel az emelkedő, ami a galibát okozta, az első harmadában volt a távnak, az 5 km-es részidőim negatív split-ek lettek. (A táv 5 km-ként volt csak táblával megjelölve, így ezeknél nyomtam részidőt, a km-eket csak autolap mérte.) 26:08, 25:49 és 24:47 lett a három ötös.
A vége hivatalosan 1:16:42 lett, ami nyilván nagy egyéni csúcs, de leginkább azért, mert 15 km-es versenyem eddig egy volt, a tavalyi. Harmadmaratonról (14 meg egy kicsi), pont Siófokról emlékszem 1:11-gyel kezdődő időre is, most 1:11:59 a 14 km-es (saját mérésű) részidőm, szóval annál ez rosszabb futás volt, de 15 km-en ez akkor is PB.
BSI Balaton Szupermaraton
Befutó 15 km
1:16'42" PB (5:06,8)
Rk. 17 M30/5.
Splits: 5,4 km: 28'21" 10,5 km: 54'20"
Így végül életem (futó)versenyzése lett ez. A 15 km-ből 9-ben a tervezett tempó -5+3 másodpercen belül voltam, további 3 km-en pedig -9-en belül. Az utolsó kilit meg meghúztam. Ezen kívül volt két rossz km, ahol vesztettem 17+7 másodpercet, előbbit az emelkedőkön. Azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehetett volna még jobban megfutni ezt, és sokkal jobban nem nagyon lehetett volna. Talán annyit, hogy az emelkedőre fejben jobban rákészülni, és akkor az ugyan kb. ugyanilyen (mert igazából nem lett rossz), de akkor az utána következő km-en mondjuk nem 7, hanem csak 4 másodpercet vesztek, amíg újra felveszem a ritmust. Egyébként összességében egy majdnem tökéletes futás lett ez, annak ellenére, hogy fejben szinte teljesen el is engedtem, a legeslegvégét leszámítva.
Az utolsó kilométert meghúztam, így azért nem maradt bennem túl sok (bár nem estem össze a célban), de ha az is „csak" 5:00 körüli, az akkori állapotommal 2-3 km-t még biztosan rá tudtam volna pakolni 5:09 környékén. Azaz kb. 17-18 km-ig biztosan meglett volna a tervezett félmaratoni tempóm. Igaz, nem szabad elfelejteni, hogy negatív volt az össz-szint, volt eggyel több nagy lejtő volt, mint emelkedő. De azért a tesztverseny elérte a célját, megmutatta, hogy haladok az úton, és onnantól számítva volt még 5 hetem (ami most már csak szűk kettő). Úgyhogy bizakodó vagyok. Már csak azért is, mert ezen a versenyen nem küzdöttem, talán csak az emelkedő első felében. Minden mást a testem kb magától csinált, azt csinálta, amit megtanítottam neki az edzéseken.
És igazán ez az, amin utólag, az adatokat elemezgetve nagyon meglepődtem: anélkül, hogy érdemben rákoncentráltam volna, beálltam a tervezett 5:09-es tempómra, és futottam vele a kilométereket. Na ez az, ami kb soha nem történt meg még velem, mindig össze-vissza hullámzó tempókkal futottam. Mellékesen összesítésben a 17., a korosztályomban 5. lettem, igaz, azért nem egy hatalmas mezőnyben.
Úgyhogy harmadszor is leírom: ez életem versenyzése lett így végül, legalábbis ami a futásokat illeti. Evezős hajóban azért voltak jobbak (pl. a legelső, Danubiusos háziversenyem feltétlenül, de pl. a 2009-es OB kiel előfutamát is biztosan idesorolnám, és talán a döntőt is, bár utóbbinak a vége azért necces volt; az előfutam viszont végig kontroll alatt volt, a végén épp annyi erősítéssel, amennyi kellett). És remélem, ahogy a Zúzmaránál is futottam hamarosan egy jobb versenyt, ennél is fogok jobbat, jövő vasárnap. Az előkészületeket – úgy vélem, és minden jel arra mutat – megtettem. Még pár utolsó simítás van hátra, és aztán be kell fejezni a munkát. De az aratás is munka, amit el kell végezni.
Most viszont befejezem, késő van.
 |
 |
 |
A posztot kedd este írtam, és szerda délután véglegesítettem.
