(Először megjelent: 2011.07.29. 00:00)
Szomorú, ámbár nem váratlan hírt közlök. Szezon végén abbahagyom az evezést (a versenyzést mindenképp).
A döntésem nem hirtelen és minden, csak nem elhamarkodott. Konzultáltam is néhány érintettel, és ez a végső döntésem.
Már tavaly OB után (amikor sírva ültem 1250-nél, és néztem a délutáni döntőket) eldöntöttem, de utána úgy gondoltam, még egy jó év belefér, és egy dobogóval abba lehetne hagyni.
OB szeptemberben lesz, félév közben, nem lesz könnyű bepaszírozni, de meg kell próbálni. Ha a tavalyi hibáinkat csak részben ki tudjuk javítani, akkor dobogóra lehetne esélyünk, s az esetleges felnőtt dobogóval fel tudnám tenni az i-re a pontot. Tudom, az esély most sem nagy, de impossible is nothing (by Muhammad Ali), ha nem próbáljuk meg, biztos nem fog menni. És egyszer már összejött, miért ne ismétlődhetne meg?!
Nyilván nem fogom teljesen abbahagyni, aki evezősnek vallja magát, nem tud végleg elszakadni a víztől. Csak nem fogom agyongyötörni feleslegesen magamat. Igen, ezekből a sorokból is kiderül, elfogyott a motivációm.
A motivációhiány tavaly is megvolt („vagy így is nyerünk, vagy úgy sem” – mondtam OB-ra készülve); de ez idén is igaz. A kiel szerencsére benne maradt az OB programjában, így legalább a búcsút széppé tehetem. Vagy ha nem, az már csak rajtam, rajtunk áll. Igazából amit akartam, megnyertem, a 2009-es OB-t, majd ráadásként a fix OB-t is.
A versenyzés lehet, hogy hiányozni fog, de lehet, hogy nem. A nyári edzőtáborok mindenképp. De most végre lesz időm a barátaimra, akiknek olyan sokat köszönhetek, pedig nagyon keveset töltöttem velük ahhoz képest, hogy 4-8-12 évig együtt jártunk…
Az októberi maraton terve még áll (bár valószínűbb, hogy idén csak 30km lesz, és tavasszal a Balatonnál a 42,2), így is több időm marad majd futni úgy, hogy kevesebb időmet veszi el az edzés a napjaimból.
Szerettem, nagyon szerettem evezni (persze, most is szeretek), de mostantól arra szánom majd szabadidőm jelentősebb részét, amit régóta a legjobban szeretek csinálni, ami miatt oda jelentkeztem, ahová; de mégsem töltöttem vele elég időt.
Már csak két versenyt tervezek: szeptember elején Tisza-kupa, és végül, a 113. Felnőtt OB. (Talán először és utoljára a hosszútávút is bevállalom még.)
Eredetileg egy Budapest Bajnokságot is terveztem, minden különösebb ok nélkül, csak hogy elbúcsúzzak a csepeli pályától is, húzzunk egy laza dublót – ez elmaradt, de nem bánom nagyon.
Aztán Szolnok. A kedvenc versenyem, a jó kis ezresek és ötszázasok. A két OB-aranyat leszámítva a legtöbb szép emlékem ahhoz a versenyhez fűződik, pl. a tanuló dubló a Balázs Danival, vagy a peror-, majd a szkiff döntők, nem is beszélve az olaszvillás négyesünkről.
Elhatározásom nem egy hirtelen döntés eredménye. Bár azóta már háromszor is átírtam, s többször csiszoltam rajta, ezt a „közleményt” is már január 5-én éjjel megírtam. Petivel megbeszéltem a továbbiakat. És innentől – bár ha akarnék, változtathatnék, a döntésem végleges. Nincs tovább.
És hogy mégis, miért: Nagyjából 5 olyan pálya adatott meg, amelyik közben is jó volt, és emléknek is szép. Ezek valóban szép emlékek, de lehetett volna több is. Már nem sok lesz.
1) 2004 ősze, kiel háziverseny. Abban az évben kezdtem, volt egy EU-s támogatású háziverseny, minket kezdőket összepárosítottak „régiekkel”, apám kormányzott, s Pakó Katával elsőként értünk célba, még arra is emlékszem, a Tiszában mentünk.
2) 2005, Tisza-kupa, 2x. Balázs Danival dubló, akkor ültünk össze harmadszor, de 200 m után úgy összeállt a hajó, hogy csak na. Sajnos csak a futamgyőztes juthatott döntőbe, mi pedig másodikak lettünk, de ettől függetlenül nagyon szép emlék. És ez idő tájt született valamikor a peror ötlete is, amit végül Petivel valósítottam meg.
3) FU kiel, 2009. Ez igazából két futam, de a döntő a lényegesebb. Igazából talán az első pályám, amit nem kellett a célvonalig rángatni, mert sima volt a továbbjutás, 2. helyen, 2. idővel. Ekkor tudtam, hogy nyernünk kell. Aztán a döntő. „Ha messze a dobogó…” kezdetű utasítás nem sokat jelentett. Igaz, hogy féltávnál majdnem visszajött az energiaital, igaz, hogy a végén nagyon jött a Külker, igaz, hogy nem szabad nézelődni, mégis megtettem, igaz, le is ordította Balázs a fejemet öt csapásonként, de a lényeg, nyertünk.
4) Ugyanezen nap, FI 8+. Érdekes, csak 4.-ek lettünk, de jól jöttünk, a második ezre örök emlék, s többre reálisan nem volt esélyünk, mindenki hulla fáradt volt. Olyan pálya volt, amiért érdemes evezni, amiért érdemes oarba ülni.
5) Fixüléses OB. Előfutam, sima, döntő, szintúgy. Illett nyerni, megtettük. Esélyesként nyerni a legnehezebb, de megtettük. A kupánkat viszont azóta sem láttam… xD
Ezennel bemutatom a Danubius Futó Club emblémáját. A DFC-t még három éve télen alapítottuk Petivel, amikor a heti sokadik körünket futottuk. Kicsit csálé, de a feeling megvan. Szeptembertől ez, a futás marad.
Van még pár apró kérdés, kimegyek-e még néha vízre, s ha igen, milyen sűrűn, lemegyünk-e valamelyik nyáron Bajára (a mérőgyakorlat miatt idén biztosan nem), stb. De ezek annyira lényegtelen dolgok, hogy majd akkor kezdek felük foglalkozni, ha aktuális lesz.
Ennyi.
.
Update: Azóta rájöttem, hogy a versenyzést nem tudom teljesen abbahagyni, amíg egyáltalán lejárok. És valami miatt mindig lemegyek, még ha érdemi edzésmunkát nem is végzek. Többnyire csak futok. De azért csak-csak összejött idén is (2013) egy bronz kielben. Jövőre diplomafélév, OB pedig szeptember legelején lesz, úgyhogy jó időbeosztással még fel is lehet készülni. És talán csapat is lesz. De ha nem, az se tragédia.
(2013.11.18.)
