Az alábbi bejegyzést már áprilisban megírtam, azonban - én se tudom, miért- eddig még nem élesítettem. Már csak 4 nap van a maratonig, úgyhogy most végre olvashatóvá tettem.Ismétlem, a gondolatok áprilisiak, az azóta történteket még talán összefoglalom majd egy külön posztban.
Μαραθών
A kocka el van vetve, beneveztem. 30. SPAR Budapest Maraton, 2015. október 11. vasárnap, 9.30; 1774-es rajtszám.
Egy korábbi bejegyzésemben már írtam arról, mit gondolok erről, és részben arról is, miért akarom lefutni.Megpróbálom nem túl sokszor ismételni magamat.
A gondolatot idén tett követte, és be is neveztem. Most már muszáj lesz. 2013-ban és 2014-ben egyaránt 30 km-t futottam a maratoni verseny alatt. Ez egy jó felkészülés, sok mindent tudatosít, sok olyan tapasztalatot adtak ezek a futások, amelyeket a maratoni felkészülésben, és a futás közben is hasznosítani tudok majd. Főleg a második, amikor nagyon szenvedtem. (A két idő 2:58'39", és 3:16'16".)
Marathón-Athén, 42 kilométer.
Sok gondolat jut eszébe az (amatőr) futónak erről, néhány ezek közül:
- A maraton tényleg 30-nál kezdődik. 30-ig simán el lehet jutni; de az, hogy célba is ér-e az ember, ezen az öt kilométeren dől el. Amikor odaérünk az Árpád hídhoz, és valahogy fel kell futni rá, és valahogy át kell jutni a szigeten. Az fáj. Nagyon. De nem csak nekem fog fájni, hanem mindenki másnak is. Azoknak is, akik 12 kilométerrel később rajtoltak, és csak 30-at futnak. Fog összeszorít, de - ha sétálva is - fel kell jutni.
- A maraton nem két félmaraton. Sokkal inkább két harmincas. Ha bármikor tudok egy félmaratont futni, az elég lehet. De a "bármikor" 30 km táján kezdve is meg kell, hogy valósuljon. Akkor, amikor először kezd majd el igazán fájni.
- Legyenek szurkolóid a pálya mellett. Mindig jól jöhet, akár csak egy korty víz vagy pár szem szőlőcukor is. (Hogy lehet, hogy több mint öt félmaratoni után 8 kilométernél már fáj egy 30 km-es futás?! Pedig nem is futok túl gyorsan, sőt. És még azon is van időm gondolkodni futás közben, hogy vajon mit rontottam el... - na, ez az, amin nem szabad gondolkodni. Csak előre!)
- Van, amikor sétálni kell. Kell. Őrültség megpróbálni felfutni 32-nél és 35-nél és 38-nál a hidakra. (Árpád híd, Margit híd, Nyugati felüljáró.) Bőven elég valahogy feljutni. Akkor is, ha az csak a séta. Sok van még hátra. Nagyon sok.
- A maraton fejben dől el. Tudom, hogy fájni fog. El kell hinnem, hogy menni fog, és ezt a testemmel is el kell hitetnem. Az agyam játszani fog velem, de én vagyok az erősebb. (Az időjárás biztosan nagyon rossz lesz. Vagy túl hideg lesz, vagy túl meleg, vagy a szél lesz nagy, vagy esni fog. Vagy esetleg ezek vegyesen. Vagy pedig az idő túl optimális lesz... Jó kifogás...)
- Itt nincs "már csak két kilométer". Itt minden kilométer fáj, sőt egyre jobban fáj. A 42. fáj a legjobban. És utána még mindig van majdnem kétszáz méter. Másoknak is fáj, lehet, hogy még jobban is. Nem véletlenül sétál 40-42 között majdnem mindenki. Aki ilyenkor még futni tud, az tuti, hogy váltóban futott, alig tíz kilométert. Vagy legfeljebb 30-at, és azt se először.
- Ötvenhatosok tere, időkerék, "utolsó 100 méter" kapu. Na, ez már tényleg a vége, felejtsd el a fáradtságot, felejtsd el a fájdalmat, hallgasd a szurkolókat, fel a fejet, fel a kezeket, mosolygás, készül a befutófotó! Νενικήκαμεν! (?)
Nincs kétségem, hogy fájni fog-e. Fog. Abban viszont egy kicsit sem vagyok biztos, hogy sikerülni fog-e, pláne nem a tervezett 4 órán belül. De az biztos, hogy meg fogom próbálni.
Addig még sokat kell edzenem, gyűjtenem kell a kilométereket. 42 195 méter, az nagyon sok. Annál büszkébb lennék magamra, ha sikerülne.